Ha Ady Endre a végzet szeszélye folytán, első két kötete megjelenése után befejezte volna költői pályáját, ma csak néhány könyvmoly ismerné a nevét, harmadik kötete, az Új versek ellenben földrengésszerűen rázta meg a „magyar ugart”, s rögvest a költő szenvedélyes híveire és nem kevésbé szenvedélyes gyűlölőire szakította ketté az irodalmi közvéleményt. A Petőfin és Arany Jánoson, de még inkább epigonjaik költői hagyományán iskolázódott hivatalos, úri Magyarországot megbotránkoztatta Ady, az ifjúság és a polgári radikális politikai ellenzék ellenben azonnal zászlajára tűzte nevét. Költészete azonban – és maga a költő személye is – rendkívül összetett jelenség, nem szabad politikai sablonok Prokrusztész-ágyába belegyömöszölni. Ady világa összetettségének, sokrétűségének kitűnő példája a Vallomás a patriotizmusról című cikke.

A Vallomás a Szabadgondolat 1913 októberi számában látott napvilágot. Ha tisztázzuk, hogy milyen erők rejtőztek e kis példányszámú, alig ismert lap mögött, a cikk értelmezéséhez is hasznos fogódzót kapunk.

A Szabadgondolat az 1905-ben alakult Szabadgondolkozás Magyarországi Egyesületének és fiókszervezeteinek – a Galilei Körnek, a budapesti Harkányi Körnek, a Szabadgondolkodók Aradi Egyesületének, a nagyváradi Darwin Körnek, az eperjesi Martinovics Körnek, a kassai Batsányi Körnek és a szegedi Ferrer Körnek – volt a hivatalos lapja. 1 A tájékozottabbak már pusztán a felsorolt nevekből kitalálhatják, hogy a Szabadgondolat szabadkőműves lap volt, az viszont egyáltalán nem közismert, hogy Ady tagja volt az Egyesület választmányának, sőt belépett a szabadkőművesek közé is. 2 A költő döntésének jobb megértése végett vessünk egy futó pillantást a magyar szabadkőművesség helyzetére a XIX–XX. század fordulóján.

Az egységre, összetartásra mindig fölöttébb ügyelő szabadkőműves mozgalom a XX. század elején két táborra szakadt. A konzervatív gondolkodású „testvérek” úgy vélték, hogy a régi elvekhez híven nem szabad beleártaniuk magukat a politikába, elég ha karitatív tevékenységet folytatnak. (Köztudomású, hogy a szabadkőművesek számos jótékonysági intézményt alapítottak és működtettek, például az Anya- és Csecsemővédő Intézetet, a Vakokat és Süketeket Gyámolító Intézetet, a Mentő Egyesületet stb.) A szabadkőművesek másik ága viszont nem rejtette véka alá politikai ambícióit, s a radikális társadalmi változásokat elérendő nem riadt vissza a közvetlen politizálástól sem. 1908-ban Jászi Oszkár, a radikálisok vezéralakja több társával kivált a Demokrata páholyból, s megalapította a polgári radikális Martinovics-páholyt. A páholynak számos ismert értelmiségi volt a tagja: Bíró Lajos, Bölöni György, Csáth Géza, Lengyel Géza, Nagy Endre, Reinitz Béla, Szini Gyula, Schöpflin Aladár, Szende Pál, Czóbel Ernő, Székely Artúr, Sándor Pál. A névsorból több következtetés vonható le. Egyrészt szembeszökő, hogy ez a társaság kulcsfontosságú szerepet játszott az ország polgári radikális átalakításáért folytatott harcokban, másrészt a páholytagok szinte egytől egyig Ady baráti körébe tartoztak. Ady 1905 óta ismerte Jászit. Politikai céljaik hasonlóságán kívül összekapcsolta őket a közös alma mater is, mindketten Nagykárolyban (is) jártak gimnáziumba. Ezek után nem meglepő, hogy 1912. április 19-én Ady belépett a Martinovics-páholyba. 3 Egyik ajánlója éppen Jászi Oszkár, a páholy akkori főmestere volt, s a szakirodalom szinte biztosra veszi, hogy Ady az ő rábeszélésre szánta rá magát erre a lépésre. 4 Adynak 98 verse és 70 cikke jelent meg a Martinovics-páholy által 1910-ben indított és anyagi támogatásával fenntartott Világ című napilapban, de a költőt nem akarták, s nem is lehetett formaságok kalodájába zárni, lazán kezelte a páholyélet előírásait, s hétesztendős tagsága alatt „mindössze négy ízben vett részt a Martinovics-páholy munkáin…” 5 Ennek ellenére 1914. február 13-án mesterré avatták. 6

Nem csodálkozhatunk hát rajta, hogy 1913-ban, a Szabadgondolatban megjelent Vallomás a patriotizmusról című cikke éppen Székely Artúrnak, a Martinovics-páholy egyik tagjának hagyatékában maradt fenn. Székely Artúr, a jeles üzletember és gazdasági író volt 1913-ban a Szabadgondolat felelős szerkesztője. 7 Személyesen is többször találkozott Adyval, sőt 1906-ban, nyolcadikos gimnazistaként lelkes ismertetőt írt az Új versekről. Jelen volt a páholy ülésén 1912-ben, Ady felvételekor is: „Emlékezem szép meleg és szónoki forma tekintetében is tökéletes beszédére, amelyet a szabadkőművesek közé való fölvételét követő vacsorán mondott.” 8

Ady nem véletlenül kezdi tehát azzal a fordulattal cikkét, hogy a „babonátlanság” neki oly kedves lapjába ír. A szabadkőművesek hagyományosan a felvilágosodás, az ész nevében küzdöttek minden előítélet és babona ellen, s a hazafiságot is a babonák közé sorolták, mondván, hogy az megosztja a népek nagy testvéri családját, s ezáltal akadály az emberiség egyesülése felé vezető úton. Ady azonban nem ennyire leegyszerűsítve, nem ennyire hideg, számító fejjel gondolkodott sem a hazafiságról, sem másról, tisztában volt az érzelmi gyökerek fontosságával is. A vázolt kettősség – ész és érzelem ütközése – adja cikke feszültségét. Ez okozza, hogy Ady annyira felemásan, vívódva nyilatkozik a patriotizmusról: elítéli, babonaságnak minősíti, keserves helyzetként jellemzi, restelkedik miatta, de végül szókimondóan, mindjárt cikke elején bevallja, hogy ő mindezek ellenére hazafi. Ugyanez az ambivalencia tükröződik pár hónappal korábban, 1913 márciusában született Sípja régi babonának című sejtelmes, gyönyörű kuruc versében is. Király István briliáns elemzésében meggyőzően bizonyította, hogy a „régi babona” a hazafiság, vagy ha úgy tetszik, a hazaszeretet. 9

A Vallomás kitűnő példája Ady tragikus helyzetének, két malomkő közötti őrlődésének, világnézeti kettősségének. Fenntartások nélkül az őt támogató polgári radikális erőkkel sem volt képes azonosulni, mert sokkal erősebb gyökerekkel kapaszkodott a magyar múltba és hagyományba, mint a főként az általános emberi értékeket szem előtt tartó, a magyar sorskérdésekre kevésbé érzékeny szabadkőműves társai. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a szabadkőművesek az emberiségért aggódtak, Ady pedig az emberiségért és a magyarságért. A költő nem tudott, és nem is akart a szabadkőművesek általános emberi, mondhatni internacionalista gondolkodásában feloldódni, ragaszkodott szeretve ostorozott magyar fajtájához, az „elavult” babonához, a hazafisághoz. Sőt, azzal is tisztában volt, hogy a nemzetek, népek egységesülése – ma globalizációnak hívjuk – megöli a sokszínűséget. Ezt a veszélyt látva vetette papírra gyönyörű hitvallását: „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Ezért jelentette ki: „én erősen magyar vagyok…”, majd ezt megtoldja azzal, hogy „nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is.” Még tovább fokozza ragaszkodását, amikor azonosul a magyarsággal és a magyarság hibáival is: „Hibáit, melyek óh nagyon-nagyon hibáim is…” A magyarsággal való azonosulásáról a legszebb és legfélreérthetetlenebb tanúságtétele azonban nem Ady tollából maradt ránk, hanem barátjáéból, Fülep Lajoséból, aki 1906–1907-ben rövid ideig a költő társául szegődött a pesti éjszakában. Egy alkalommal Fülep szóvá tette Ady önpusztító életmódját, éjszakázásait, italozását. A jó szándékú korholásra Ady kifakadt: „Hát te se érted? (…) én nem a magamé vagyok, nem magamért vagyok, engem küldtek – ennek a nyomorult népnek a riasztója vagyok – nem vagyok királya, minisztere se vagyok, sose is leszek, de a sorsa az én kezemben is van, hogy mit tudok neki mondani én, Ady Endre, aki úgy látom, mi lett vele, mint senki más… (…) el kell mondanom, ki kell kiáltanom. Ez az én fegyverem, értsd meg, de olyan józanon nem lehet – olyan józanon csak azt tudom, már minden hiábavaló, ezt a népet már megölték testében-lelkében, itt nincs föltámadás – de ez se lehet, ebbe nem lehet belenyugodni, én nem nyugodhatok bele, ha mindenki belenyugszik is, én nem tehetem – meg kell mondanom, hogy mindenki meghallja, de olyan józanon nem lehet…” 10

Szabadkőműves, szabadgondolkodó barátaihoz fűződő ambivalens viszonyát is pontosabban megérthetjük Fülep idézett cikkének egyéb soraiból, melyekből kiderül, hogy miért nem tudott teljesen azonosulni páholytársaival, miért érezte magát közöttük is kívülállónak: „– A legjobb barátaimmal, akiket nagyon szeretek, akikkel mindenben egy vagyok, testvéreim, azonos mégse vagyok – mármint úgy azonos, mint egy szegény magyar paraszttal, nyomorult béressel, akit addig sose láttam – ők úgy néznek rá, mint egy elnyomott, fölszabadítandó osztályra – nem egyénre, érted? Osztályra! – én is nézek rá így is, de másképp is – én eredendően azonos vagyok vele, mindegyikkel, külön-külön, érted? Nekem mind külön-külön drága, pótolhatatlan – eredendően azonos vagyok vele, mint a kezemmel, a szememmel – magamban érzem mindenestül – ha megérintem, kezet fogok vele, magamat érintem, ha a szemibe nézek, a magam szemibe nézek – ez nincs bennük – ez nincs bennük, ez az én szóval mondhatatlan azonosságom ezzel a szerencsétlen néppel – ugyanazt gondolják, akarják, mint én, de az eszükben és szívükben, a gondolkodásukban és becsületükben – de ez, amit mondok, nincs a húsukban, veséjükben, tüdejükben, légzésükben – ez az én magyarságom –, pedig enélkül ezzel a néppel az ő forradalmát megcsinálni nem lehet – én nem vagyok rá alkalmas, én tudok lázítani, ha kell verekedni, de szervezni nem tudok – pedig a népnek, ha maga csinálja is a forradalmát, vezér kell – hogy köztük van-e vezérnek való, nem tudom, attól tartok, nincsen, kitűnő emberek, de elméleti emberek, nem forradalmárok – kitűnő magyarok, de másképp, mint én s a nép, és nem elég dühösek, hát nem Dózsák! – de itt még a legjobb forradalmár, s legtökéletesebb vezér se elég, ha nincs meg benne az én magyarságom, mert akkor az a forradalom nem ennek a népnek a forradalma – a kettőnek egyben kellene lennie, a forradalmárvezérségnek és az én magyarságomnak. – s ekkor mondta a legkülönösebbet, a legmegrendítőbbet – amit egyébként meg is írt valamilyen formában nem is egyszer, de más volt így prózában, kijelentő mondatokban, közvetlenül a szájából hallani és megdöbbentő volt, mert nem metaforaként hatott, hanem abszolút meggyőződésként: de az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül – a népben van, de benne nem él, mert nem tudatos, néma, én látom, érzem benne, ő nem tudja, nem érzi önmagában – ezért nem látná bennem se – ez nincsen sehol rajtam kívül – én vagyok az utolsó élő magyar – ” 11

Ady nem áltatta magát: tudta, hogy kiélezett helyzetben, amikor a magyarság sorsa forog kockán, az érzelmei – magyarán: hazaszeretete – maguk alá gyűrik a szenvtelen észérveket: „…de ez a patriotizmus még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyarországi nemzetiségekhez, olyan egészen bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem. Félek, nem lehetetlen, hogy ez a keserves helyzet és alkalom hirtelenebbül, mint hinnők és várnók, elénk borul.” Félelme kísérteties jóslatnak bizonyult: háromnegyed év múlva kitört az I. világháború, s minden úgy történt, ahogy jövendölte: polgári radikális barátai inkább hallgattak az eszükre, továbbra is az általános emberi jogokért, sokszor utópisztikus célokért harcoltak, ellenben a költő korábbi ellenségei, az úri Magyarország képviselői, akiknek Ady szemében Tisza István volt a megtestesítője, hazafiként viselkedtek, a magyarságot védték a háborús években. Ez a kissé homályos célzás ugyanis – „De itt már azt is muszáj feltennem, hogy egy aulikus ősű magyar gróf, ki tavaly még minden nyugtalan magyart leöletett volna, véletlenül nem a maga kiskirályságát védi, hanem a magyarságot. Valószínű, hogy nem sok akadna ilyen, de akadna, s harcolhatok-e én akkor ezekkel, akik a veszedelem múltán megint azok lennének, akik voltak?” – Tisza Istvánra utal. „Tavaly”, azaz 1912 júniusában ő törte le erővel az obstruáló parlamenti ellenzéket.

Ady kezdettől fogva ellenezte a háborút, mert tudta, hogy a magyarság a háborúban csak veszíthet. Tisza István, Ady gyűlölt ellenfele ugyanígy gondolkodott és cselekedett, mindent elkövetett, hogy megakadályozza a háború kitörését. 12 Tisza azonban rangon alulinak tartotta, hogy kérkedjen politikai kulisszák mögött képviselt háborúellenességével, s emelt fővel, szó nélkül tűrte, hogy a sajtó háborús uszítóként pocskondiázza. Szekfű Gyula híres könyvében, a Három nemzedékben egy fejezetben tárgyalja a két halálos ellenség, Ady és Tisza sorsát. Kettejük viszonyáról könyvek születtek, pár mondatban lehetetlen lenne felvázolni. Nem köztudomású, hogy kölcsönös gyűlöletük ellenére időről-időre mindkettejükben felébredt a magyar magyar iránti szolidaritás érzése. 1910 novemberében úri társaságban Tisza úgy nyilatkozott Adyról, hogy „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján”, 13 Ady pedig csak vad geszti bolondként emlegette a grófot, de zokogásban tört ki, amikor értesült Tisza meggyilkolásáról. (A költőben már korábban is lappangott Tisza, mint a magyarság szép emberpéldánya iránti valamiféle rokonszenv. 1908-ban a Budapesti Naplóban megjelent szarkasztikus, gúnyos sorai között ez is olvasható: „Ha nem is szeretjük Tiszát, nem tudunk rágondolni sem magyar vérünk megmelegedése nélkül. Milyen furcsa, milyen hibás, milyen ártó, milyen dacos, milyen erős, milyen szép, milyen magyar ember.” 14 )

A magyarság e két reprezentánsa majdnem egy időben bukott el, s a történelem kíméletlenül átlépett rajtuk.

1918 októberében, az őszirózsás forradalom kitörésekor Ady polgári radikális barátaival tartott, és bár nagybeteg volt, részt vett az ellen-akadémia, a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén, s Üdvözlet a győzőnek című versével köszöntötte az őszirózsás forradalmat. Körülbelül ez az, amit az irodalmárok Ady 1918-as működéséről el szoktak mondani. A történet azonban itt nem ért véget. A történelmi Magyarország pusztulását, az ország szétesését, az anarchiát látva Ady csalódott; úgy gondolkodott, ahogy pár évvel korábbi Vallomásában írta: „bármi áron meg kell védeni” a magyarságot és az országot. Halálos beteg volt, már nem tudta papírra vetni ezeket a gondolatait, de szavaira többen is emlékeznek. Öccse, Ady Lajos és dr. Farkas László ügyvéd egybehangzóan ezt állítják: „Hallottam, hogy Ady, ha néha föl tudott kelni, elvánszorgott az Új Nemzedék közeli, Duna utcai szerkesztőségébe, 15 és ott siratta Erdélyt. A zajló forradalomra csak ennyit mondott: »Nem ilyennek képzeltem«.” 16 Olyan gondolatok kavaroghattak benne, amilyeneket Fülep Lajos idézett fel: „de itt még a legjobb forradalmár, s legtökéletesebb vezér se elég, ha nincs meg benne az én magyarságom, mert akkor az a forradalom nem ennek a népnek a forradalma – a kettőnek egyben kellene lennie, a forradalmárvezérségnek és az én magyarságomnak.” Több látogatója felidézi, hogy élete utolsó hónapjaiban szinte megszállottan, egyre csak Erdély körül jártak gondolatai.

Cikke végén Ady arra szólítja fel olvasóit, hogy „ki-ki keresse meg a maga magyar patriotizmusát, vizsgálja meg, s hasonlóképpen cselekedjék minden benne rejtőzhető, de minden tudománynál erősebb babonával vagy mondjuk egyszerűen érzéssel.” Azt hiszem, Ady cikke és személyes sorsa útmutatás és lecke lehet a mának is.

*

Ady Endre Összes prózai művei kritikai kiadásának XI. kötetében, a Vallomás a patriotizmusról cikkhez fűzött jegyzetekből idézek: „A cikknek 1924-ben Székely Artúr birtokában megvolt még a kézirata is. Ez azonban nem került be közgyűjteményeinkbe, csupán első oldalának fénymásolatát őrzi a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára. Az eredeti és teljes kézirat vagy megsemmisült, vagy lappang valahol.” 17

2009 decemberének vége óta nem lappang: a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának tulajdona. Mindezért a Zürichben élő Eri Székelynek, a fentebb említett Székely Artúr menyének tartozik köszönettel a Könyvtár, tőle kapta ajándékba a Vallomás öt fóliónyi kéziratát. A dokumentum a Kézirattár „K”, azaz különösen értékes gyűjteményébe, a többi Ady-dokumentum mellé került, jelzete: K 21/84.

Ady cikkének és Székely Artúrhoz írott levelének kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában