Ezek a visszaemlékezések megvilágítják a költő egyéniségének némely vonását és így azt hiszem, érdeklődésre tarthatnak számot.

1906-ban a gimnázium nyolcadik osztályába jártam és nyelvész és irodalomtanár akartam lenni. Adynak a Budapesti Naplóban vasárnaponként megjelenő versei páratlan hatással voltak reám. A Hortobágy poétája, A magyar ugaron, A Tisza-parton, Az utolsó mosoly, Ének a porban, A Szajna partján címűeket hamarosan kívülről tudtam. Mikor azután az Új versek kötete megjelent, lelkes, idézetekkel tele ismertetést írtam róla és minthogy akkor már több irodalmi kísérletem vidéki lapokban, egy cikkem a Budapesti Naplóban is megjelent, nagyon szerettem volna, ha ez a cikk is, amelyet nagyon jónak tartottam és nagyon szerettem (utólag megállapíthatom, hogy lelkes, de eléggé gyönge cikk volt), napvilágot látott volna. Fölvittem a Jövendőhöz, amelyet akkor már nem Bródy Sándor, hanem Lóránt Dezső szerkesztett. Megígérték, hogy közölni fogják. A cikk azonban nem jelent meg. A Jövendőnek valamelyik belső embere írt időközben a könyvről és az én kéziratomat udvarias dicsérő jelzők kíséretében mentegetőzve visszaadták. Erre az a gyerekes ötletem támadt, hogy írok Adynak és tőle kérdeztem meg, melyik lapba lehetne az ismertetést elhelyezni. Ady, akiről Révész Béla és Földessy Gyula is megállapítja, hogy nagyon komolyan vette és számon tartotta híveit, az előtte teljesen ismeretlen embernek azonnal válaszolt:

„Igen tisztelt Uram, köszönöm szeretetreméltó figyelmét. Egyetlen lapot tudok, mely az Ön kritikáját köszönettel fogadná, a Tolnai Világlapja. Kérem, küldje be oda mielőbb. Igaz híve A. E.”

A Tolnai Világlapjának persze nem kellett a cikk. A lap mindössze a költő arcképét közölte néhány banális ismertető sor kíséretében. Az én ismertetésemet aztán későbben, lényegesen megkurtított formában a Világosság című havi folyóirat adta ki.

Személyesen először 1909 májusában vagy júniusában Párizsban találkoztam Adyval. A párizsi egyetem előadásait hallgattam és az egyik budapesti napilapnak külpolitikai tudósításokat írtam. Eljárogattam a párizsi magyar munkások olvasókörébe, ahol néhány ismeretterjesztő előadást tartottam. Pár hónappal előbb zajlott le a Népszava Ady-vitája. Arra gondoltam, hogy megismertetem Ady költészetével az olvasókörbe járó eléggé intelligens munkásokat és munkásasszonyokat. Rövid bevezetés után verseket olvastam fel az Új versekből és a Vér és Aranyból. A hatás nem nagyon elégített ki. A hallgatóság nagy része meglehetős idegenkedéssel fogadta a neki túlságosan új verseket, mégis kifejezték azt a kívánságukat, hogy szeretnék Adyt, akiről elmondtam, hogy abban az időben Párizsban tartózkodik, megismerni és arra kérni, hogy ő maga adjon útbaigazítást és magyarázatot a verseihez. Az olvasókör egyik funkcionáriusa föl is kereste őt a Rue Levis-beli lakásban. Ady elfogadta a meghívást és az egyik szombat esti összejövetelre el is jött két hölgy társaságában, akik közül az egyik bizonnyal Léda asszony volt. Ady meleg, őszinte beszédet mondott. A munkás, a szenvedő emberek, a Magyarország jövőjéért küzdők barátja, de természetes nem „szakszervezeti bélyegzővel” (saját szavai) hitelesített szocialista. A költőt nem lehet semmiféle pártkeretbe beskatulyázni. Szeretné, ha úgy szeretnék őt is a munkások, amint ő a dolgozó embereket szereti. A Csizmadia Sándor igazságtalan és korlátolt támadását határozottan és élesen utasította vissza, a támadó megnevezése nélkül. Ady előadásán nagyon felmelegedtek az egyszerű munkások. Fesztelen beszélgetés következett ezután. Ady a párizsi magyar munkások sorsa, kereseti viszonyai és az olvasókör dolgai iránt érdeklődött. Nagyon csodálkozott, hogy az egyesületnek alig van valami büdzséje (a tagok egy kávéházi külön szobában találkoztak). Helytelenítette, hogy a Népszaván kívül más lapot nem járatnak. Kellene még egy-két francia és otthoni újság és folyóirat. Tanácsolta, hogy írjanak Jászinak és Kunfinak, akik bizonnyal szívesen küldetnék nekik folyóirataikat ingyen is. Az összejövetelről azután említést is tett a Pesti Naplóban megjelent egyik párizsi cikkében, amelyben kedvesen emlékezik meg az újságíró-diákokról, akikkel útjában itt is, ott is találkozik.

Budapesten jó néhány évvel később, 1912-ben, 1913-ban és 1914-ben találkoztam néhányszor Adyval. Emlékezem szép meleg és szónoki forma tekintetében is tökéletes beszédére, amelyet a szabadkőművesek közé való fölvételét követő vacsorán mondott.

Arra nézve is, hogy milyen gyorsan írta néha verseit, van egy emlékem. A haladó szellemű egyetemi ifjúság egy csoportja 1913. év október havában felkereste a költőt a Magyar király szállóban, és a diákok és diákkisasszonyok együtt vacsoráztak vele a szálló éttermében. Én már akkor nem voltam egyetemi hallgató, de valaki engem is elhívott a társaságba. Ady jóízűen borozgatott és kedvesen diskurált az ifjú emberekkel. Politikáról, napi eseményekről, irodalomról. Valami kellemetlen egyetemi mozgalomról volt akkor szó. A mai numerus clausus előfutáraképp a klerikális diákok ki akarták verni a zsidó egyetemi hallgatókat az egyetemről. A csete-patéba azután tettlegesen beavatkozott a Makkabea zsidó diákegyesület is. Ady nagyon elítélően nyilatkozott arról, hogy a tanulás szabadságának nagy kérdése ennek a felekezeti jellegű egyesületnek beavatkozásával teljesen vallási kérdéssé degradálódott. Nagyon helytelen politikának tartotta, hogy nem a szabadelvű és haladó egyetemi hallgatók általában, hanem ez a felekezeti egyesület kelt éppen a tanulás szabadságának védelmére. Beszélgetés közben egy messenger boy jelentkezett a Világ szerkesztőségéből – szombat este volt – a vasárnapi versért. Ady papírt és ceruzát vett elő és ott az asztalon, miközben arra kért bennünket, hogy beszélgetésünkben ne zavartassuk magunkat – és a diskurzus folyt is tovább – néhány perc alatt kész volt a vers. Nagy lopások bűne volt a címe és később a Ki látott engem? kötetben jelent meg.

Arról, hogyan értelmezte Ady az ő hazafiságát, nemrég régi írásaim közt való kutatás közben kezembe került egy érdekes és azt hiszem, sok Ady-tisztelő előtt ismeretlen kézirata. A cikk – mint megállapítottam – a Szabadgondolat folyóirat 1913. októberi számának első helyén jelent meg. A rövid írást olyan érdekes, megható és sokunk számára annyira aktuális vallomásnak tartom, hogy szeretném, ha a Nyugat nagyobb nyilvánosságot adna a már feledésbe merült soroknak. A címe:

Vallomás a patriotizmusról.

Valló lelkű ember vagyok, izgat a magam lelkének boncolása, örülök, ha a kés valami rejtegetettet vághat ki belőlem. A babonátlanság nekem olyan kedves lapjában írván, tetszik nekem az, hogy kiválasszak egyet restellt babonáim közül. Azt már kevesen hiszik el, hogy nem volnék kissé túlságosan is magyar s hogy hivatásnak érezném a magyar-pusztítást. Szóval hát bizony én erősen magyar vagyok, persze e voltomat is kegyetlen kritikával kísérve. De most jön az igazi vallomás, nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságos önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s a jobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyar nemzetiségekhez, olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet- és alkalomadtán felébredne bennem.

Félek, nem lehetetlen, hogy ez a keserves helyzet és alkalom hirtelenebbül, mint hinnők és várhatnók, elénk borul. S itt foghat jutni minden mai különös, speciálisan magyar problémájánál kínosabb a magyar progresszívek különben is sok színű tábora.

Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Hibáit, melyek ó nagyon-nagyon hibáim is, akkor félretolnám egy kicsit feledni s csak az jutna az eszembe, hogy bármi áron meg kell védeni egy pláne katonai és ultramontán gyilkossággal fenyegetett fajtát.

De itt már azt is muszáj feltennem, hogy egy aulikus ősű magyar gróf, ki tavaly még minden nyugtalan magyart leöletett volna, véletlenül nem a maga kiskirályságát védi, hanem a magyarságot. Valószínű, hogy nem sok akadna ilyen, de akadna s harcolhatok-e én akkor ezekkel, akik a veszedelem multán megint azok lennének, akik voltak?

Ma úgy képzelem, hogy még ilyen katasztrófa esetén is külön harcolnék és védekeznék, de ki tudja, nem mást parancsol-e felébredt, romantikus patriotaságom.

Íme a patriotizmus, vagy ha úgy tetszik, az én patriotizmusom problémája s íme itt az én vallomásom a patriotizmusról.

Leírtam, mert lehető, emberi, magyar és érdekes s biztató arra, hogy keresse meg a maga magyar patriotizmusát, vizsgálja meg s hasonlóképpen cselekedjék minden benne rejtőzhető, de minden tudománynál erősebb babonával, vagy mondjuk egyszerűen érzéssel.

Mint ez cikk is tanúsítja, fontos és hálás feladat volna Ady újság- és folyóiratcikkeinek összegyűjtése. A költőnek számos jelentős és értékes megnyilatkozására akadhatnánk közöttük.

A fenti cikk felfedezésével egyidőben egy másik cikket is találtam a Szabadgondolatban (1913 novemberi szám), amelyből a következő mondatokat írtam ki:

„Egy megváltás lehetséges még csak e különös, szomorú Magyarország számára, az úgynevezett vezető intelligenciának üdvös és frissítő kicserélődése. Tudom, hogy ma ezt a félt és vágyott titkot a legnagyobb vakmerőség kimondani, de én nem vagyok gyakorlati politikus s az a hitem, hogy az életnek varázsírja a vakmerőség… Ez ország ezerszínű társadalmát annyira milliónyi baj és veszély fenyegeti, hogy talpra kell állniok azoknak, akik kinézetten és letagadottan is az igazi kultúrás, magyar gondolatot reprezentálják, friss energiájú polgárnak és parasztnak. Az orosz diák válhat pogromistává vagy nihilistává, az olasz készülhet hódításra vagy korrupt érvényesülésre, a francia minden lehet, a német sörözhet és hódíthat, az angol gőgösködhet és sportolhat, a román harcolhat a minden románok egyesüléséért: – nem folytatom. Az új magyar diáknak, az új magyar ifjúságnak száz letiport szabadság és száz szép életlehetőség szabja meg mennyeien útját és célját. De érezzék ám azt is, ha érdemesnek tartják – mert érdemes –, hogy nem sötét hencegő, hősködő magyarkodó ellenfeleink Magyarország és a magyarság, nem ők, hanem mi vagyunk.”

Nyugat, 1924. 3. szám